Gyerekkorom egyik kedvenc süteménye volt az isler. Cukrászdába ugyan ritkán jártunk – akkor is inkább fagyizni -, és otthon se készített ilyet senki a családban. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a gyermekorvosi rendelőnél volt büfé is, és egy-egy hosszabb várakozás vagy kellemetlenebb vizsgálat, például oltás után “vigaszdíjként” onnan választhattunk valami finomat. No, ilyenkor jött az isler, ez az omlós, lekváros, csokis tetejű finomság – szinte mindig ezt kértem. Rögtön feledtette is az injekcióstű okozta ijedtséget és fájdalmat 🙂

Sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy belevágjak a gluténmentes isler készítésébe, ugyanis az eddigi tapasztalataim alapján az ilyen omlós, linzer-szerű tésztákat a legnehezebb gluténmentes változatban megsütni. Annak idején az első keksz-próbálkozásaim elég gyatrán sikerültek: száraz lett, morzsálódós, beleharapva pedig olyan, mintha egy kanál lisztet ennénk… Azóta viszont sikerült kitapasztalnom néhány dolgot, például egy nagyjából milyen állagúnak kell lennie a nyers tésztának ahhoz, hogy ezt elkerüljem, hogyan kell egy sima recept arányait változtatni. Így hát belevágtam, méghozzá a mostanában jól bevált barna rizsliszttel – gondoltam, a piskóták és kevert tészták után tesztelem a linzerre is. Nem bántam meg! 🙂 Node, a hosszú bevezető után jöjjön végre a lényeg:

A vajat (nem margarint!) még a kezdés előtt betettem kb. egy órára mélyhűtőbe, hogy a felhasználáskor kellően hideg, szinte fagyos legyen.

A rizslisztet összekevertem az útifűmaghéjjal, a darált dióval, és a porrá őrölt xilittel. A fagyasztóból kivett vajat kisebb kockákra vágtam, és kicsit elmorzsoltam a száraz hozzávalókkal, majd beleütöttem a két tojássárgáját, és az egészet gyorsan összegyúrtam. Nem szabad, hogy a vaj nagyon megolvadjon, ezért kell gyorsan dolgozni vele – nekem egész nagy darabok is maradtak benne, de az a lényeg, hogy összeálljon a tészta egy gombóccá. Fóliába csomagoltam, és hűtőbe tettem – legalább egy órát kell itt pihennie, de az se baj, ha csak másnap tudunk vele tovább dolgozni.

Pihenés után (szintén rizsliszttel) lisztezett deszkán alaposan átgyúrtam a tésztát. Mivel alapból jóval kevesebb lisztet tettem bele, mint amit a sima recept írt, így a gyúrás-nyújtás során bőven lisztezhettem még, hogy ne ragadjon, és így sem lett túl száraz sütés után. Arra azért figyeljünk, hogy formázható, nyújtható, de a szokásos linzernél lágyabb tészta legyen.

Kb. fél centi vastagra nyújtottam, és egy 5-6 cm átmérőjű korongokat szaggattam belőle. Sütőpapíros tepsire sorakoztattam őket, és 175 fokon 8-10 perc alatt meg is sültek. Vigyázni kell, mert hamar kész van, és nem szabad túlsütni, mert akkor kiszárad, illetve odakap az alja.

A sütőből kivéve hagytam hűlni, mert melegen még nagyon törékeny, szétesős volt a tészta. Amikor viszont kihűlt, akkor már szépen össze lehetett ragasztani kettőt-kettőt a lekvárral. Pici száradás után pedig a felolvasztott tortabevonóval megkentem a tetejét, és amennyire tudtam az oldalát is. Hát, ezen a részen még lehetne finomítani, hogy szép egyenletes legyen a bevonat, de szerencsére ez az ízeken nem változtatott 🙂 A kész islereket hűtőbe raktam, hogy a máz megszilárduljon rajta, majd lehetett is kóstolni!

A férjem első véleménye: “isler íze van” – ami egy islernél végülis nem hátrány 🙂 De tényleg nagyon finom, omlós lett, bár az is biztos, hogy ez kivételesen az a fajta süti, ami nem frissen a legtökéletesebb, hanem ahogy telnek a napok, úgy lesz egyre jobb az állaga – a tészta beszívja egy kicsit a lekvárt, összeérnek az ízek. Úgyhogy ha tehetjük, érdemes elrejteni egy pár napra a család elől, vagy legalábbis nem elsőre felfalni az egészet…

Amikor nekiálltam, először arra gondoltam, hogy féladagot készítek csak, hátha nem sikerül – még jó, hogy nem így döntöttem, mert a férjem szerint inkább dupla adaggal kellett volna kezdeni 🙂 Az isler tehát maradhat a kedvencek listáján, csak mostantól glutén- és cukormentes változatban – és persze most már oltást sem kell kapni ahhoz, hogy ezt választhassam 🙂